Felvétel 1

Kora este volt még, mikor régi vágású kocsimmal indultam meg az elmegyógyintézet felé. Mivel az autópályáról letérve nem láttam táblákat, mik segíthetnék a tájékozódásom, kénytelen vagyok teljes mértékben a telefonom GPS rendszerére hagyatkozni, már jó pár órája bolyongva.

A távolban már vöröses fényben tündöklik a lemenő nap, ezzel egy kis idő után teljesen megvilágítva a Mount Massive elmegyógyintézet körvonalát. A távolban még látszódik néhány alacsonyan húzódó repülőgép, vékony porcsíkot húzva maga után, mi lassan ereszkedett alá. A rádió szerint permeteznek valamiféle kártevők szerint, de pontosan nem értettem mi ellen, ugyanis az adás, amint közelebb értem a pszichiátriához, hirtelen megszűnt, s ezzel együtt a telefonom is csütörtököt mondott.

-Gyerünk! Működj már te ócska, rohadt....vacak! - ütögettem dühömben a már amúgy is megviselt képernyőjű készüléket. Sok mindenen keresztül mentünk már együtt, a rablógyilkosságoktól kezdve maffia hadműveleteken, és én szentül hiszem, hogy ezt a kalandot is átvészeljük. Szerencsémre a következő kanyarnál már egy vöröses, kissé már omladozó téglafalra kihelyezett vaskos márványtábla vár, min az intézmény neve áll hatalmas, faragott betűkkel. Mély levegő Miles, és tegyünk pontot ennek a nyomorult ügynek a végére!
Közelebb érve látom csak, hogy a főkapu tárva nyitva. Itt meg mi van? Hol vannak a biztonságiak? Itt valami nincs rendben! Így behajtva állítom le motort Közvetlenül az ellenőrző fülke előtt, hiszen a kaputól függetlenül a sorompók szabályosan le vannak eresztve. Magam mellett hever az ülésen a kis hátizsákom, mi minden ilyen kis akciónál társam, hiszen jól jön, ha találok egy-két kézzel fogható bizonyítékot, mit a sztorim érdekére fordíthatok. Kihúzva belőle az ügy dossziéját, mibe pár rendőrségi anyag másolata, valamint a kapott e-mail lapult, mit az indulás előtt még egyszer gyorsan átfutok szemeimmel.

,,Ön nem ismer engem. Gyorsnak kell lennünk. Lehet, hogy figyelnek minket.
Két héten keresztül szoftver konzulens voltam a MURKOFF Pszichiátriai Rendszerek létesítményben, Mont Massive-ban. Rövid ott létem alatt szinte mindenféle titoktartási szerződést feltörtem, de most komolyan, basszák meg azok a fickók.
Szörnyű dolgok történtek ott. Számomra felfoghatatlan. Ne higgyétek el a felét sem amit mondanak, én láttam mi folyik ott. Az orvosok túlságosan mély álomterápiáról beszélnek, de valójában találtak valamit, ami már várta őket azon a hegyen. Emberek sérültek meg míg Murkoff megtömte a zsebeit.
Ennek ki kell derülnie."

Rövid és lényegre törő. Tetszik a fazon hozzáállása az ügyhöz, nagy kár, hogy személyesen nem találkozhattunk. Gyerünk Miles, koncentrálj! Betöltve kamerámba az első adag elemet teszem meg első lépéseim az ügy vége felé. Bőrkabátom hangos recsegésbe jelzi, merre visz utam, mi a sorompókon át vezetett egyenesen a következő kovácsoltvas kapuig. Őszintén szólva álmaiban sem gondoltam volna, hogy ha lenyomom a kilincset, akkor ilyen egyszerűen bejutok az épület területére, de sikerül. Ezeknek a kapuknak nem kéne zárva lenniük? Tudtommal az a dolguk, hogy benn tartsák a betegeket, ami így nem lehetett valami nagy feladat. Ahogyan végignézek a hatalmas épület előkertjén, majd fel az emeletek magaslatára a hideg is végigszalad a hátamon. Akár egy kísértet kastély. Már csak a műdenevérek, pókhálós fák és farkas vonyítás hiányzik. Kamerámmal pontosan végigkövetem minden léptem, felmérve a távolból a ház minden szegletét, mire ilyen helyzetből betekintés nyerhetek. Hirtelen villan fény az egyik ablakban, majd egy zavarodott ember alakja rajzolódik ki, mi hamar el is tűnik. Mintha keresett volna valamit, majd megijesztették volna. Ez a hely egye zavarosabb. Elővéve jegyzetem futom át gyorsan, miszerint az elmegyógyintézet már jó pár éve bezárt. És ha egy létesítmény lehúzza a rolót, akkor onnan ki kell lakoltatni az embereket, vagy tévedek? Ahogyan egyre jobban közeledek a bejárathoz furcsán mérem végig az ott sorakozó hatalmas autókat. Kétlem, hogy a személyzetnek tellne ilyen telepjárókra, ami talán azt jelenti, nem vagyok egyedül. Ez azt hiszem kissé megnyugtat. Buta, buta Miles. Miért is próbálkozol bejutni a főbejáraton? Akkor semmi izgi nem lenne az egészben, nincs igazam? De itt egyáltalán nincs semmi! Az épület hivatalosan még a Murkoff vállalat tulajdona, és ha betöröm az egyik ablakot egy kővel, a végén még beindul a riasztó és én leszek meglincselve! Körülnézve az egész előkertet kerítés veszi körül, minek tetejét hegyes díszek, vagy éppen szögesdrót egészíti ki, mire halk sóhajjal indulok vissza a kocsim felé. Szép volt, megint elpocsékoltál egy napot a semmire te barom. A bejáratnál megállva még utoljára körülpillantok, és…oooh te vak állat! Nem tudom milyen fenevad képes ilyen lyukat hagyni maga után, de nekem éppen kapóra jött. Bemászva az egyik kapu alatt szétfeszített nagyobbacska lyukon egyenesedek fel ismét, majd leporolva magam nézek körbe. Ha nem sötétedne, lenne némi zene és normális társaság a közelemben talán nem futkosna ennyire a hideg a hátamon. A hátsó ajtó zárva, természetesen. Körbetekintve eléggé sietősen távozhattak az emberek, mivel a felújítási munkálatokhoz kellő dobozokat, zsákokat és rámpákat is mind itt hagyták. Na, most mutasd meg, hogy nem csak elpocsékolt idő és pénz volt, mit a teremben basztál el! Becsúsztatva kamerám a hátizsákomba egyensúlyozom fel magam az eléggé instabil deszkákon az ugyancsak ingatag tartópillérekre, úgy kapaszkodva fel a vékonyka kis díszszegélyre, mi minden emelet mentén húzódik végig az épület falán. Csak lassan, óvatosan. Nem sietek sehova. S végül az áhított cél, egy nyílt ablak. Na jó, ezt kár volt elkiabálnom. Az a sötétség…a folyosóról beszűrődő enyhe fény az ablak alatt, és távoli léptek, beszédek hangjai megfagyasztják a vét az ereimben. Kievickélve az eldöntött bútorok sokaságából nyitom résnyire az ajtót így lesve ki rajta. Ahhhj Miles, ne lény már nyuszi! És kilépve valóban nincs mitől tartanom. A folyosó mindkét oldalra tekintve teljesen üresnek bizonyult, csupán annyi szépség hibával, hogy az egyik oldalt egy, a másik oldalról eltorlaszolt üveges ajtó, míg másik kezem felől egy teljesen járhatatlan folyosórész fogad. Nincs mit tenni, be előre a következő szobába, mi bevilágításilag hasonló faktorú, mint az előbbi, annyi különbséggel, hogy itt már a másik végében lévő ajtó résnyire volt tárva. Kinézek, de úgyszintén nem látok semmit, így lépek ki egy megkönnyebbült sóhajjal, mire az előttem lévő folyosóról szalad be a leghamarabbi szobába egy látszólag betegruhát viselő személy. - Hééé! Minden rendben?! Hall engem?! - dörömbölök be az ajtón, mire csak zavart, rémült motyogást hallok, úgy guggolva le nézek be a kulcslyukon, de semmi. Csak az üres szoba. - Fuss! Menekülj! - sziszegi aztán a látszólag tébolyodott férfi hirtelen belenézve a kis lyukba, mitől azonnal seggre vágom magam. Fussak? De… mégis mi, vagy… ki elől?

Prológus

Telefen csörren, reluxa zörren, a főnököm pedig kiabál. Ilyen egy átlagos reggel nálunk a szerkesztőségben. Körbenézve mindig ugyan azt az unalmas, egyhangú képet látom. Dave az egyik szőke titkárt próbálja befűzni már rögtön a nap elején, persze eredménytelenül. Néha már mintha sajnálnám az a szerencsétlen lököttet, de ha csak egyszer is sikerülne elvinni e egy randira, akkor nagy valószínűséggel felborulna az az egyensúly a munkahelyen. Pont mint úgy, mint Debie kávésbögréje ebben a pillanatban.

-Debie az Istenért! Figyelj már oda jobban! Ez már a másodika  héten, pedig még csak szerda van! – hallatszik a korholás azonnal a bordó kis kerámia csésze padlóra való érkezése után. Sipákolás, jajveszékelés, mi egy más. Minden, minek ilyenkor itt a helye.

Az emberek úgy tartják újságírónak lenni a Világ egyik legizgalmasabb állása. Nap, mint nap embereket ismersz meg, beszélgetsz velük, új helyekre utazol. Ez így érdekesnek is hangzik…az első öt évre. Egy évtized után már viszont igazán bele tud fásulni az ember a dolgok monoton menetébe. Ugyan azokat a sztorikat végighallgatni, csak más nevekkel, egyik városból a másikba szaladgálni beképzelt maximum két hónapos sztárokat kergetve. Nem is beszélve a feljelentésekről. Az emberek sokszor keverik össze az újságírókat azokkal az undorító paparazzókkal, kik meggyalázva a személyi jogokat törnek be emberek otthonaikba pár kép elkészítéséért. Gyalázatos.

-Hé Miles! Hahó, figyelsz?!-csettintget főnököm az orrom előtt, mire merengésemből felébredve húzódok kissé hátrébb úgy pislogva rá karikás szemeimmel. –Már megint nem aludtad ki magad? Tudom nagyon jól, hogy hamarosan lapzárta van, de ez akkor sem állapot. Minden hónap végén úgy nézel ki, mint a dédnagyapám.-csóválja meg lassan őszes fejét, úgy helyezve egy papírt az asztalomra.

-Mégis mi ez? Máris kiadod az utamat?- Clerens jó barátommá vált az évek során. Még ugyanolyan beosztott volt a cégnél, mikor én ide kerültem, csak aztán gyúrta fel magát a főnöki rangig pár éve.

-Van valami, ami érdekelhet téged. Most kaptunk egy email. A feladó névtelen, és a helyet sem lehet meghatározni. Tudom, hogy te az ilyen különös esetekre izgulsz.-veregeti meg a vállam jókedvűen. Elég  az első pár sort elolvasnom az e-mailből, s érezem ez a feladat rám vár.

-Vállalom.

-Ejnye már Miles! Gondold át kérlek! Még ha csak egy kacsa az egész…nem szimpatikus nekem az a hely. Rég csődbe ment már, és azóta se tudni mik történtek a háttérben.-áll meg előttem kissé már gyűrött tarkóját dörzsölgetve aggodalmas tekintettel. Clerens szemeiben…mindig volt valami fura kis csillogás. Hol csalafinta, hol szerény, de smaragdzöld szemei mindig élénken világítottak. Talán ezért is töltötte el az embert megnyugvás ha csak rá nézett erre az alacsony zömök termetű fazonra.

-Igen! Éppen ez az Clerens! Senki nem tudja mi történt, de én most kideríthetem!- csapok az íróasztalomra két kézzel, izgatott, kissé már beteges arccal.

-De Mil…

-Nincs semmi de! Harminc hat éves vagyok Clerens, bassza meg! Úgysincs mit vesztenem! – tárom szét két karom mintha csak várnám hogy lelőjenek. Nem tagadom, a munkával járó stressz, és a temérdek kávé,a mit folyamatosan magamba döntök kissé talán már megroncsolta az ideg rendszerem. Pár éve kezdődtek az ilyesféle felszólalásaim. Akkor kezdtem megunni az unalmas cikkeket és menekültem azokba, mit senki más nem mert elvállalni.

-Egyszer a munka fog a sírba vinni. És én sajnálni foglak. De ne mond, hogy nem szóltam előre!-mutat felém fenyegetően, s a tekintete most is furán csillog. Talán fél? Meglehet. Vagy az is a pakliban van, hogy csak engem félt, bár én köpök az egészre. Ki derítem mik zajlanak azon az elmebeteg klinikán…!