Prológus

Telefen csörren, reluxa zörren, a főnököm pedig kiabál. Ilyen egy átlagos reggel nálunk a szerkesztőségben. Körbenézve mindig ugyan azt az unalmas, egyhangú képet látom. Dave az egyik szőke titkárt próbálja befűzni már rögtön a nap elején, persze eredménytelenül. Néha már mintha sajnálnám az a szerencsétlen lököttet, de ha csak egyszer is sikerülne elvinni e egy randira, akkor nagy valószínűséggel felborulna az az egyensúly a munkahelyen. Pont mint úgy, mint Debie kávésbögréje ebben a pillanatban.

-Debie az Istenért! Figyelj már oda jobban! Ez már a másodika  héten, pedig még csak szerda van! – hallatszik a korholás azonnal a bordó kis kerámia csésze padlóra való érkezése után. Sipákolás, jajveszékelés, mi egy más. Minden, minek ilyenkor itt a helye.

Az emberek úgy tartják újságírónak lenni a Világ egyik legizgalmasabb állása. Nap, mint nap embereket ismersz meg, beszélgetsz velük, új helyekre utazol. Ez így érdekesnek is hangzik…az első öt évre. Egy évtized után már viszont igazán bele tud fásulni az ember a dolgok monoton menetébe. Ugyan azokat a sztorikat végighallgatni, csak más nevekkel, egyik városból a másikba szaladgálni beképzelt maximum két hónapos sztárokat kergetve. Nem is beszélve a feljelentésekről. Az emberek sokszor keverik össze az újságírókat azokkal az undorító paparazzókkal, kik meggyalázva a személyi jogokat törnek be emberek otthonaikba pár kép elkészítéséért. Gyalázatos.

-Hé Miles! Hahó, figyelsz?!-csettintget főnököm az orrom előtt, mire merengésemből felébredve húzódok kissé hátrébb úgy pislogva rá karikás szemeimmel. –Már megint nem aludtad ki magad? Tudom nagyon jól, hogy hamarosan lapzárta van, de ez akkor sem állapot. Minden hónap végén úgy nézel ki, mint a dédnagyapám.-csóválja meg lassan őszes fejét, úgy helyezve egy papírt az asztalomra.

-Mégis mi ez? Máris kiadod az utamat?- Clerens jó barátommá vált az évek során. Még ugyanolyan beosztott volt a cégnél, mikor én ide kerültem, csak aztán gyúrta fel magát a főnöki rangig pár éve.

-Van valami, ami érdekelhet téged. Most kaptunk egy email. A feladó névtelen, és a helyet sem lehet meghatározni. Tudom, hogy te az ilyen különös esetekre izgulsz.-veregeti meg a vállam jókedvűen. Elég  az első pár sort elolvasnom az e-mailből, s érezem ez a feladat rám vár.

-Vállalom.

-Ejnye már Miles! Gondold át kérlek! Még ha csak egy kacsa az egész…nem szimpatikus nekem az a hely. Rég csődbe ment már, és azóta se tudni mik történtek a háttérben.-áll meg előttem kissé már gyűrött tarkóját dörzsölgetve aggodalmas tekintettel. Clerens szemeiben…mindig volt valami fura kis csillogás. Hol csalafinta, hol szerény, de smaragdzöld szemei mindig élénken világítottak. Talán ezért is töltötte el az embert megnyugvás ha csak rá nézett erre az alacsony zömök termetű fazonra.

-Igen! Éppen ez az Clerens! Senki nem tudja mi történt, de én most kideríthetem!- csapok az íróasztalomra két kézzel, izgatott, kissé már beteges arccal.

-De Mil…

-Nincs semmi de! Harminc hat éves vagyok Clerens, bassza meg! Úgysincs mit vesztenem! – tárom szét két karom mintha csak várnám hogy lelőjenek. Nem tagadom, a munkával járó stressz, és a temérdek kávé,a mit folyamatosan magamba döntök kissé talán már megroncsolta az ideg rendszerem. Pár éve kezdődtek az ilyesféle felszólalásaim. Akkor kezdtem megunni az unalmas cikkeket és menekültem azokba, mit senki más nem mert elvállalni.

-Egyszer a munka fog a sírba vinni. És én sajnálni foglak. De ne mond, hogy nem szóltam előre!-mutat felém fenyegetően, s a tekintete most is furán csillog. Talán fél? Meglehet. Vagy az is a pakliban van, hogy csak engem félt, bár én köpök az egészre. Ki derítem mik zajlanak azon az elmebeteg klinikán…!